Az elmúlt időszakban nagyon sokat hallottam ezt a szót, sokan, sokszor, sokmindenkire mondta már. Ahogy a mostani történéseket vizsgálom, azt hiszem be kell látnom, hogy egy szinten én is az vagyok.

A történet eléggé átlagos, nincs benne semmi különös. Volt egy kapcsolat, ami nagyon jól indult. Kölcsönös szimpátia, érdeklődés, intenzív kapcsolattartás. De aztán valahogy elromlott, a dolog, már koránt sem volt annyira kerek minden. Végül az érdeklődés csökkent, és már beszédtéma se nagyon akadt. Amikor rákérdeztem, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet, hogy akkor most csak haveri viszonyban vagyunk, vagy férfi-nőiben, erre az volt a válasz, hogy ezen még nem gondolkodott el. Hát, ez azért elég egyértelmű, mert ha valakinek már gondolkodnia kell arról, hogy nőnek lát-e akkor a válasz az, hogy nem. Ugyanakkor meg azt is mondta, hogy minden ugyanolyan, mint régen. Ez meg ugye azt jelenti, hogy fel se tűnik neki a változás, mert most ennyire nem játszom szerepet a gondolkodásában. De mégsem ez az érdekes, hogy valakinek nem kellek, sokkal inkább én és az érzéseim. Amiket nem igazán tudok hova tenni, és amiért azt hiszem, most tényleg egy kicsit kapcsolatfüggő vagyok. Vagy csak nagyon magányos, és elkeseredettségemben keresek valamit, amibe beleugorhatnék. Mert bár tényleg nagyon jól indult az egész, vibráló és izgató volt, de utána már kiütköztek a problémák. Legalábbis számomra. Már nem éreztem 100%-osan magam, ha vele voltam, nem tudtam elengedni magam, "zavarban" voltam, mert már akkor sem tudtam, hogy mit akar. Kicsit erőltettem is a dolgokat, és ettől még zavaróbb lett minden, mert nem mondott nemet. Sőt egy-egy ilyen "kiborulásom" után mindig azt tette, amit én sugalltam. És igen, a lelkem mélyén éreztem, hogy ez az egész nem működik, mert nekem az kell, hogy egy picit a másik irányítson engem, és ne mindig én legyek az aki terelgeti a dolgokat. És ha őszinte akarok lenni, akkor még fizikálisan sem olyan volt, akitől azonnal elolvadok. Mivel a kezdet ennyire jó volt, összezavarodtam, és úgy voltam vele, nem érdekelnek a problémák, a nyilvánvaló nem passzolás, meg akarom nézni hova fajulhat ez a dolog, mi lehet belőle.  És ami saját magam számára ennyire meglepő volt, az az, hogy mennyire érzékenyen érintett az, hogy végül nem lett semmi. Ennyire rossz lenne már a helyzetem, hogy bármibe belekapaszkodom? Egy olyan dolog, ahol látom, érzem, nem vagyunk egy hullámhosszon, még szexuálisan sem, ahol rengeteg akadálya van egy kapcsolat kialakításának, legyen az laza, vagy szorosabb, miért játszik ekkora szerepet az életemben? Mindegy, hogy mi, csak legyen valami? Elkövettem minden létező hibát. Nem azt láttam, milyen is az ember maga, mi van, hanem a lehetőséget hajkurásztam, ami az elején benne volt. Azt akartam. És ez talán még jobban fáj, mint az, hogy valami nem jött össze.

A 2009-es év utolsó napján még úgy éreztem, minden rendben. Mára viszont mindez a visszájára fordult. Minden ami elromolhat, az elromlott. Kiváncsi vagyok, mit hoz ez az év? Jó lenne már végre a dolgokat rendbe rakni.

A cím nem teljesen pontos, mert nem az érzelmekről, hanem valami másról van most szó. Kicsit olyan, mint a tavaszi zsongás, egyszerűen mindenkinek a szex jár az eszében. Az elmúlt pár napban rengeteg ajánlatot kaptam, és a régen látott ismerősök is mind előkerültek, miközben a  témát pedzegették.

Foghatnánk arra, hogy kipihentem magam, vagy épp sugárzom, ettől vagyok kívánatos, vagy eregetem a feromon felhőket, amitől elvesztik a fejüket, vagy ezer más hasonló okot lehetne találni. A gond ott van, hogy ezek csak személyes találkozások alkalmával hatnak. A pasasok nagy része viszont interneten talált meg, és ott ezek nem működnek. Ráadásul miért pont most jutok eszébe olyanoknak is, akikkel már hónapok óta nem volt még csak levélváltás sem? Ha csak egy-egy ilyen futna be, arra még találnék magyarázatot, de az ilyen tömeges támadás elött értetlenül állok. Miért egyszerre bolondul meg mindenki? Pedig még tavasz sincs. :)

Ma volt az ölelés világnapja. Lassan már mindennek van világnapja, és minden napra jut valami. Mondjuk az ölelés tényleg nagyon jó dolog, és most nagyon is megtalált. Számomra nagyon fontos a az érintés, aminek már egy közvetlenebb formája az ölelés. És már napok óta erre vágyom. Most nem a szex, az érzékiség játsza a főszerepet. Abból úgyis mindig jut. Ami hiányzik az a bizalmas, szeretetteljes ölelés, ahol az ember elengedheti magát, megnyugodhat. Ezt sokkal nehezebb megtalálni. Jó lenne csak úgy odabújni valakihez.

Szóval ölelésre fel, ne spóroljatok vele! Okozzatok pár kellemes percet a szeretteiteknek! :)

Van egy helyzet, amivel soha életemben nem tudtam mit kezdeni. Ez pedig a halál. Szerencsére nekem még nem igazán kellett átélnem egy szerettem elvesztését, ha az imádott állataimat nem számolom bele, akkor a legutolsó ilyen élményem még 14 éves koromban volt, szinte gyerekfejjel. Szóval a tanácstalanságom nem a meggyászolással kapcsolatos, sokkal inkább azzal, hogyan is viselkedjek egy olyan emberrel, aki épp most siratja azt, aki hozzá tartozott. Nem tudom, hogy jó dolog-e keresni a társaságát? Ezzel zavarnám a gyászában, vagy éppen könnyítenék a terhén, azzal, hogy nincs egyedül a gondolataival? És ha beszélünk mit is mondhatnék? Ilyen esetben minden mondat, vagy szó lehet bántó, de lehet vigasztaló is. Honnan tudhatnám, mi is a megfelelő? Vagy csak legyek egy néma váll, amin kisírhatja magát? Ilyenkor nagyon zavarban vagyok, és csak hebegek-habogok össze-vissza, mert nem akarok elefánt lenni a porcelánboltban.

Általában szeretnek az emberek velem beszélgetni, előszeretettel öntik ki nekem a szívüket, mert jó hallgatóság vagyok. De ezzel az egy témával nem boldogulok. Nagyon nehéz ügy.

Valahogy itt motoszkál a fejemben, a férfiak hogyan is választanak. Vagy választanak egyáltalán? Mi kell nekik, hogy egy nőt kívánatosnak tartsanak?

Még a Szigeten láttam testközelből a következő történetet:

Adott egy alacsony, dundi csaj (valóban az, nem csak pár kiló fölösleget cipel), aki a nőies formáihoz hatalmas mellekkel rendelkezik.  Az egyik éjféli koncerten volt, élvezte a zenét, felszabadultan táncolt. Nem volt láthatóan ittas, egyszerűen csak jól érezte magát. Ahogy így táncolt, több hímnemű is megkörnyékezte, a legváltozatosabb korosztályból, és stílusból. Egyiket se zavarták a hurkái, sem az, hogy a délutáni erős napnak, és az esti heves táncnak köszönhetően igencsak megizzadt, és ez az illatán is érződött már. És ennek ellenére nyomultak. Azt még megértem, hogy a Szigetes alakok kicsit részegen úgy gondolták, hátha meg tudják dönteni, egy éjszakára jó lesz, de a legérdekesebb fazon az kilógott  a sorból. Olyan 50 körüli lehetett, a zenekarhoz tartozott valamilyen szinten, mert a szinpadon is láttam, nem részeg és ami fő, nem koszos. Olyan volt, mint aki most zuhanyzott le. És ő nyomult a lányra a legjobban.

Tényleg elég ennyi? 2 hatalmas mell és felszabadult tánc, hogy minden mást felülírjon, ésrárepüljenek? Értem én azt, hogy egyéjszakásnál nekik szinte mindegy, főleg, ha könnyű préda (vagy akként viselkedik), de úgy gondolom, hogy egy minimális igénynek meg kellene lennie. Az alakjára végül is nem mondok semmit, hiszen minden forma tetszhet valakinek, de ő valóban erősen izzadtságszagú volt. Vagy a serpenyőben mindez ellensúlyozták a keblei, vagy ferromont izzadt, az vonzotta a pasikat. Máig nem nagyon értem ezt. 

Az én viszonyom a szigethez furcsán alakult. Amikormég fiatal voltam, a korosztályomnak és érdeklődési körömnek megfelelő volt, akkor valahogy úgy alakult, hogy ebben az időben soha nem értem rá, mindig volt valami elfoglaltság, verseny, nyaralás, külföld... st. Később úgy éreztem, hogy én ebből az egészből kinőttem, nem nekem való a sátrazás, mocsokban mászkálás... Majd megszületett a gyerek, és én megkergültem a bezártságtól, az állandó felelősségtől. Kapóra jött a fesztivál. Egy lehetőség arra, hogy úgy legyek emberek között, hogy ezidő alatt senkinek se tartozzak elszámolással, senkire se figyeljek, csak saját magamra. Így lettem vénségemre szigetlakó. Azóta kijárok, úgymond erre az időszakra más dimenzióba helyezem magam. A baj csak akkor van, amikor elkezd kattogni az agyam.

Van egy fiú, akit bár nem itt ismertem meg, mégis, gondolataimban mindig összefügg a hellyel. Ő volt az, akinek a hívására először komolyan elgondolkoztam, hogy valóban kilátogatok. Akkor különféle okok miatt nem jött össze, de talán ez ültette el a bogarat a fülemben, hogy mi lehetne az ideiglenes menekülés számomra. Kettőnk kapcsolata nem volt hosszú életű, túl sokat sem éltünk meg egymás mellett, mégis valami furcsa oknál fogva ő különleges szerepet kapott az életemben, és az emléke menthetetlenül összefonódott a szigettel. Kettőnk kapcsolata már eleve szürreális, csak a korkülönbséget tekintve is. Mégis, olyan szexuális vonzerő él közöttünk, hogy a személyes találkozásaink csak akkor nem torkollottak szexbe, amikor ennek valami külső fizikai akdálya volt. Persze, ha a földön maradok, akkor azt mondom, ő csak mindig élt a felkinálkozó lehetősséggel, ami a korát tekintve nem baj, így teszi jól. Én meg mindig is túlzottan forróvérű voltam, sosem esett nehezemre partnert találni. Szóval ennek az egész összevisszaságnak annyi az értelme, hogy valószínüleg az egész történetet ő nem tartja annyira említére méltónak, mint én. :)

Ma is kinn voltam, buliztunk, de amikor befeküdtem a sátorba, alvás helyett kattogott az agyam, és ezen témakör körül jártak a gondolataim. Miért olyan fontos nekem ez a fiatal fiú? Vajon mit hozott ő az életembe, amitől időről időre eszembe jut? Azt hiszem, amíg ezt nem fejtem meg, önmagammal sem lehetek tisztában, és addig nem találhatom meg az utam a lelki felépüéshez.

Soha nem voltam olyan, aki majmolja a divatot, soha nem vettem meg valamit azért, mert az divatos, és mindenki azt hordja. Sőt, inkább taszít ez az egyen kinézet, ami itthon testet ölt. Régebben mindnki fújolt a rózsaszínre pl, hogy az milyen ciki, majd divat lett, és az addig lefitymálóknak sem volt más színű ruhája csak babarózsaszín. Nem szeretem, amikor valaki kinézetét, valamely ruhadarabját azért kritizálják, mert már nem "trendi", ami 2 éve még a csúcs volt, mostanra ciki lett. Éppen ezért az adott lehetőségek között mindig megpróbáltam nekem jól álló, viszonylag időtálló darabokat beszerezni. Szeretem, ha van a dolgokon valami kis különlegesség, amitől nem lesz sablonos, nem jön szembe az utcán minden második emberen. Mostanában elég sokat nézelődtem a neten, és elkezdtem érdeklődni az úgynevezett felsőkategóriás divat után. SZeretem nézni a szép ruhákat, és főleg a szép cipőket. Ahogy egyre többet nézem őket, egyre nagyobb a vágy, hogy néhányat magaménak tudjak közülük. Azt hiszem vásárlási mániám lett. Sürgősen vissza kell fognom magam, mert nem lesz ennek jó vége :) Régebben a gyereknek vettem szebbnél szebb cuccokat, de most neki már több évre előre megvan a 2 gyereknek is elegendő ruhatára, hát ráérek magamra nézelődni. És ez sokkal költségesebb hobbi. Mivel lassan tele van a szekrényem gyönyörű márkás cipőkkel, kénytelen leszek valóban nőiesen öltözködni. Lehet, nem is olyan káros ez a szenvedély? :)

A minap ért egy kellemes meglepetés. Az egyik ismerősöm kitüntetett a bizalmával, és megmutatta nekem a titkos blogját, amit rajtam kívül eddig csak 2-en láttak. Az egész azért annyira meglepő, mert az illető tényleg csak egy ismerős, soha nem beszéltünk még igazán privátban, és személyes témákat még a legkevésbé sem érintettünk.  Egy olyan oldalát fedte fel, amit nehezen nyit meg. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az elmúlt napok "szóváltásai" (nem neagtív értelemben értendő!) már mutattak egy szeletkét abból, hogy tud ő ilyen is lenni. Nagyon jól esett, hogy úgy gondolja, én megértem, és el tudom fogadni. Köszönöm!

A napokban nagyon érzem azt, hogy hiányzik A FÉRFI az életemből. Így, csupa nagybetűvel. Nem dugipajtásra vágyom, abból akadna bőven, még olyan is, ahol van hatalmas szenvedély is, hanem olyan valakire aki a társam, aki mellett minden percben nő lehetek, annak minden jó és rossz oldalával együtt.

Miért nem tudják sokan, hogy mit akarnak? Azok, akik a legjobban piszkálnak valami miatt, pont ők azok, akik a legkevesebb támogatást nyújtják, ha az ember megpróbál tenni ellene. A támogatás hiánya még nem is a legmegfelelőbb megfogalmazás, még hátráltatnak is a cél elérésében. Én már a nulla hozzáállással is meg lennék elégedve. Nem értem én az embereket.

Én sem intúsztam meg a betegséget. Pénteken kezdődött, akkor betegszabin is voltam. A hétvégén úgy tűnt, javul a helyzet, de mára megint nagyon rozzant állapotba kerültem. Nyelni nem tudok, az orromon nem kapok levegőt, az egész fejem tele van. Ledöntött a lábamról a kórság.

... a havat! :) Szeretem, ha esik, valahogy olyan megnyugtató a fehérség mindenhol. Ilyenkor még jobban vágyok síelni. Kiskorom óta bennem van, rendszeresen jártunk. Idén sajnos úgy néz ki, kimarad, pedig most tényleg remek hó van mindenhol. Valahogy kell nekem az a pár nap ott minden felett, ahol csend van, ahol kitisztul az ember tüdeje, és ezzel együtt a feje is. Akárhogy is vesszük, azért magányos sport ez, mert csúszás közben az ember egyedül van. Kell ez a kiszakadás a városi pörgésből, mindennapokból.

Úgy várom már, hogy a kis törpét is megtaníthassam csúszkálni! Majd jövőre mindenképp lécre teszem. Idén szánkózott életében először. Ő tényleg élvezi a havat. Egész héten nem bírtam az udvarról berángatni, az se érdekelte, hogy baromi hideg van. Mondjuk neki könnyű a jó kis vastag anorákjában, csak mi fagytunk kockára, és a mi cipőnk ázott be. Múlt hétvégén kimaradt a szánkózás, mert más program volt, de tegnap eljutottunk. Nem kellett neki 2x mondani, hogy ráüljön, és le se lehetett robbantani róla. Az első csúszásnál még azt mondta, nem akarom, de leérkezés után már lelkes volt. A legvégére ő kiabálta a leghangosabban, hogy "PÁLYA!" :))) Nagyon jó kis nap volt, még így, betegen is, igazi nagy családi buli.

A karácsony itt van mindjárt a nyakunkon, én meg szokás szerint megint nem tudom, hol is áll a fejem. Minden évben eldöntöm, hogy most bizony másképp lesz, időben elkezdem az egészet. Az elkezdéssel nem is lenne semmi gond, az még megy. De utána valahogy nem haladok. Idén például advent elején feltettük a díszítést, a girlandon meg 4 nap múlva kiégett az izzósor. Most meg itt várom, hogy valaki kicserélje, mert én nem érem el. Szerencsére van bőven tartalék. Az ajándékok is azért macerásak, mert decemberben a közeli családan van 4!!!! születésnap is. Szóval dupla munka, dupla kreativitás. Idén meg ugye a család fiataljainak ajándékai csúsztak el, mert mostanra tudták a szüleik megmondani, milyen irányba is induljak. És most rohangálhatok ebben a dugóban.

Itthon meg semmivel sem haladok, mert még 1 ablakot se tudok belülről megpucolni, a kiskirályfim folyton foglalkoztat. Hogy így végül mennyire leszek kész az ünnepekre nem tudom, de a lényeg úgyis az, hogy együtt legyünk a fánál, és jól érezzük magunkat. :)

Nem tudom, hogy mi lehet velem, de napok óta hihetetlenül álmos vagyok. Nem csak úgy szimplán fáradt, hanem időnként komolyan össze kell szednem minden koncentrálóképességem, hogy ne ájuljak be. Mindegy, hogy dolgozom, utazom, vagy épp autót vezetek, bárhol elkaphat ez az érzés. És még reményem sincs, hogy egyszer majd, mondjuk egy hétvégén rendesen kialudhatom magam.  Ehhez talán egy hét alvás kellene. Régebben jártunk évi 2 alkalommal léböjtözni. Na az semmi másról nem szólt, mint a pihenésről, szaunázásról, masszázsokról. Hejj, de jó is volt! Mennék én megint nagyon szívesen, de hát rá merjem bízni a kistörpét ennyi időre az apjára? :)

Napok óta esik az eső. És ettől áll az egész város. Azt sem tudom, hol áll a fejem annyi elintéznivalóm lenne, de ebben az időben megmozdulni sincs kedvem. Ilyenkor a legjobb egy takaró alá bújni egy kedves fiúval, és ki sem mozdulni onnan egész nap. Kár, hogy jelenleg nincs hozzá partner. Mikibácsi, nem hoznál nekem egyet? Igazán nem nagy kérés :)

Most egy kicsit állóvíz lett a helyzet. Nincsenek igazán veszekedések, hiszen alig találkozunk. Reggel én megyek el korán, ő akkor kel, este meg épp, hogy az altatásra hazaér. Szinte olyan, mintha egyedül élnék. Egészen megszoktam a dolgot. Hogy ő hogyan látja az egész kapcsolatunkat, nem tudom. Néha olyan, mint aki próbál közeledni, kedveskedik, ugyanakkor az általános az, hogy szarik a fejünkre. Hogy az enyém nem érdekli, már nem meglepő, de bosszant, hogy a saját fiát is úgy kezeli, mint egy játékszert, akit elő lehet szedni a szekrényből, és gombnyomásra mondogatja, szeretlek.

Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor a végső lépést is megteszem? És mi lesz a katalizátor, ami beindítja?

Egyre inkább érik ennek a kapcsolatnak a befejezése. Ideje, hogy végre valami új kezdődjön el, mert ami most van az teljesen felőröl.

ráadásul nem először az utóbbi időben. Mostanáan többször vagyok lenn, mint fenn, és ez nagyon nem tetszik.

Ma megint balhé volt. Persze ha iszik, akkor két irányba mozdul a viselkedése: vagy hirtelen nagyon szerelmes lesz, és ezt ki is mutatja; vagy pedig meglehetősen agresszív lesz, dobál, rugdossa a dolgokat és mindenbe beleköt. Én egyik állapotot se szeretem. A agresszívat érthető okokból, a romantikusat meg azért nem, mert nem valódi, önáltatásra meg nincs szükségem. Amikor józan, akkor meglehetősen távol vagyunk egymástól, szinte egymás mellett élünk. Amikor hazaér első dolga, hogy rohan kibontani egy sört, és mivel a családban mindig talál partnert egy következőre, egynél nem is áll meg. A félreértések miatt meg kell jegyeznem, nem matt részeg ilyenkor, csak olyan pityókás legtöbbször.

A helyzet az, hogy vagy szinte nem is találkozunk, vagy pedig ilyen állapotban van. Ezért nem mondhatom, hogy ez a kapcsolat szárnyakat adna nekem, sokkal inkább lehúz, kiforgat önmagamból. Nem tetszik amivé váltam, és szeretném legalább a régi énem árnyékát visszakapni. Szeretnék őszintén és felszabadultam mosolyogni. Mindehhez persze még erősödnöm kell, hogy legyen bátorságom mindent magam mögött hagyni, és a fiammal egy teljesen új életet kezdeni.

A mai nap megint egy mélypont volt. Úgy alakult, hogy ismét volt társasága a sörhöz, így jobban csúszott. Este persze az agresszív oldala jött ki. Nekiállt megint szétdobálni mindent, és közölte, ha nem takarítom össze amit csinált, akkor mehetek gyerek nélkül ahova akarok. Ez most egy nagyon erős kötélhúzás, de nincs kedvem a gyerek elött vitatkozni, és ráncigálni őt. Csak azért raktam össze, mert a kedves apuka, ha bejön, persze tuti átgázolt volna rajta, és a nagy zajban felébresztette volna a gyereket. Azon azért komolyan elgondolkodtam, hogy holnap este nem alszunk itthon. Csak a kisbabámra ne legyen rossz hatással, hogy az apja ilyen önző, az anyja meg nem bír a sarkára, és ezzel együtt a saját lábára állni.