Most egy kicsit állóvíz lett a helyzet. Nincsenek igazán veszekedések, hiszen alig találkozunk. Reggel én megyek el korán, ő akkor kel, este meg épp, hogy az altatásra hazaér. Szinte olyan, mintha egyedül élnék. Egészen megszoktam a dolgot. Hogy ő hogyan látja az egész kapcsolatunkat, nem tudom. Néha olyan, mint aki próbál közeledni, kedveskedik, ugyanakkor az általános az, hogy szarik a fejünkre. Hogy az enyém nem érdekli, már nem meglepő, de bosszant, hogy a saját fiát is úgy kezeli, mint egy játékszert, akit elő lehet szedni a szekrényből, és gombnyomásra mondogatja, szeretlek.

Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor a végső lépést is megteszem? És mi lesz a katalizátor, ami beindítja?